Idill

Jégvirág nő szívem ablakán, Arcod vonalát kirajzolja. Szára gyönyörűen fonódik, De jön a meleg, s elolvasztja. A pillanat gyorsan elillan, De szememmel őrzöm alakod. Káprázatod fejemben tartom, S nézem, ahogy némán andalog. Mint a láng, úgy égeti elmém, Ott él egy angyali teremtmény: A gyöngyszemekben fürdő tündér, Dunnafelhőn fekvő tünemény. Testem végtelen útvesztője, Csermelyként áramló érzelem. Mint délibábnak büszke tükre, Dicsően mutatja képedet. Kezem nyújtom, ragadj magaddal, Sodorjon minket el a patak, S vigyen minket a messzeségbe, Hol boldogan élünk gondtalan! De nem nyúl senki sem kezemért, A vízfolyás a képed mossa. Helyette bús arcom mutatja, Hol talmi látszat könnyem ontja. Kezem nyújtom, csak fojts magadba, A könnyeimmel tápláld magad, S sodord testem a messzeségbe, Hol boldogan nyugszok hontalan!